Reggel begyömöszöltük maradék cuccainkat a bőröndökbe, amik meglehetősen súlyosak lettek. Reménykedtünk, hogy beférünk a 23 kilókba. Gabi szétosztotta mindenét, egy szál övtáskában jön haza. Fene a jó dolgát.
A reptéren az autó papírjait felvittem a Sixthez, elmondtam a hölgynek tőrt óangolsággal, hogy milyen jó autó volt ez és egy évvel ezelőtt milyen nem jó volt a másik. A hölgy mondta, menjek csekkingelni és majd jöjjek vissza aláírni.
Így is tettem, pont nyitott a felvétel. Az én cuccosomnál kérdezte a felvevő hölgy, hogy együtt vagyunk-e és hány bőröndünk van. Lehet, hogy az enyém volt súlyos és a három átlagát akarta nézni, vagy egyszerűen csak egy nyomtatással ki tudta nyomni a három szalagot. Tök tudja.
A TAP gép Dakarból ment Lisszabonba, onnan jött értünk. Sikerült is összeraknia több mint fél óra késést. De belefértünk vidáman, mert alapból lett volna két óránk az átszállásra. Felszállás előtt vettem egy vizet, két szörpikét, egy medvehugyot, és egy bika kávét. Ezért kiadtam forintra számolva öt rugót, amitől beindult a szemtikkelésem. Mivel a gép késett és a gyomorsavunk is jelzett, hozzátettem két bundás virslit és egy croissant, amit meglepően olcsón megúsztam háromezerből. Az tuti, hogy az aki reptérre álmosan és szomjasan ráadásul éhesen megy ki az komplett hülye. Részemről teljesen hihetetlen hogy egy másfélórás időszakot nem lehet átvészelni felhozott innivaló nélkül, hiszen itt is kap az ember egy másfél decis üdit és ha kurva szomjas akkor kérhet még hozzá ugyanannyi medvehugyot. Az emberek azon viselkedése, hogy a gépre fel kell hozni egy marmonkanna folyadékot, az valami pszichikai késztetés, tömeg pszichózis, vagy a tököm tudja minek nevezzem, de totál nonszensz.
A gépen sikerült két fél ablak közé foglalnom helyet, így Olivér a félig-meddig háta mögött levő ablakra lett kötelezve kinézésileg, amíg felszállunk. Nos ezen az ablakon csak akkor tudott volna rendesen kinézni, ha olyan nyaka van mint egy uhunak.
Gabi megpróbált egy videót készíteni a felszállásról, ami azért nagyon szép, ha Madeiráról van szó. Majd meglátjuk közzétehető-e, mert a mi kulturált szókincsünket ismerve, a benne levő kötőszavak miatt nem biztos hogy a youtube elviseli. Ezek vagy nemi életre buzdítanak, vagy a szervkereskedő hölgyek életének emlegetéséből állnak.
Ezeken a TAP A321-eseken roppant kicsi a lábtér.
A TAP gépeken levő kék fotelek nem teljesen korszerűek, és szerintem nem is átgondoltak. Alul a necc háló helyett ugye ott van az az irdatlan nagy könyv tartó, ami akkora mint egy hólapát. Ráadásul olyan kemény is. Ebbe beletesznek gépenként vagy 250 kiló olyan könyvet, amit a kutya se olvas. Maga az ülés is jó nyolc tíz centivel vastagabb, mint az újabb típusú ülések, így pont az embernek nem marad elég helye.
Ismét tanulmányoztam az emergenszi papírt, hogy miképpen vegyem fel a kényszerleszállási testhelyzetet, ha neadj szükségessé válna. A képen, amit ide beidézek két figura látható. Az egyik egy ülve imádkozó muzulmán, a másik ateista, mert éppen leszopja magát. Kipróbáltam a muzulmános menne nekem is. A másikhoz kell segítség.
A reptéren az autó papírjait felvittem a Sixthez, elmondtam a hölgynek tőrt óangolsággal, hogy milyen jó autó volt ez és egy évvel ezelőtt milyen nem jó volt a másik. A hölgy mondta, menjek csekkingelni és majd jöjjek vissza aláírni.
Így is tettem, pont nyitott a felvétel. Az én cuccosomnál kérdezte a felvevő hölgy, hogy együtt vagyunk-e és hány bőröndünk van. Lehet, hogy az enyém volt súlyos és a három átlagát akarta nézni, vagy egyszerűen csak egy nyomtatással ki tudta nyomni a három szalagot. Tök tudja.
A TAP gép Dakarból ment Lisszabonba, onnan jött értünk. Sikerült is összeraknia több mint fél óra késést. De belefértünk vidáman, mert alapból lett volna két óránk az átszállásra. Felszállás előtt vettem egy vizet, két szörpikét, egy medvehugyot, és egy bika kávét. Ezért kiadtam forintra számolva öt rugót, amitől beindult a szemtikkelésem. Mivel a gép késett és a gyomorsavunk is jelzett, hozzátettem két bundás virslit és egy croissant, amit meglepően olcsón megúsztam háromezerből. Az tuti, hogy az aki reptérre álmosan és szomjasan ráadásul éhesen megy ki az komplett hülye. Részemről teljesen hihetetlen hogy egy másfélórás időszakot nem lehet átvészelni felhozott innivaló nélkül, hiszen itt is kap az ember egy másfél decis üdit és ha kurva szomjas akkor kérhet még hozzá ugyanannyi medvehugyot. Az emberek azon viselkedése, hogy a gépre fel kell hozni egy marmonkanna folyadékot, az valami pszichikai késztetés, tömeg pszichózis, vagy a tököm tudja minek nevezzem, de totál nonszensz.
A gépen sikerült két fél ablak közé foglalnom helyet, így Olivér a félig-meddig háta mögött levő ablakra lett kötelezve kinézésileg, amíg felszállunk. Nos ezen az ablakon csak akkor tudott volna rendesen kinézni, ha olyan nyaka van mint egy uhunak.
Gabi megpróbált egy videót készíteni a felszállásról, ami azért nagyon szép, ha Madeiráról van szó. Majd meglátjuk közzétehető-e, mert a mi kulturált szókincsünket ismerve, a benne levő kötőszavak miatt nem biztos hogy a youtube elviseli. Ezek vagy nemi életre buzdítanak, vagy a szervkereskedő hölgyek életének emlegetéséből állnak.
Ezeken a TAP A321-eseken roppant kicsi a lábtér.
A TAP gépeken levő kék fotelek nem teljesen korszerűek, és szerintem nem is átgondoltak. Alul a necc háló helyett ugye ott van az az irdatlan nagy könyv tartó, ami akkora mint egy hólapát. Ráadásul olyan kemény is. Ebbe beletesznek gépenként vagy 250 kiló olyan könyvet, amit a kutya se olvas. Maga az ülés is jó nyolc tíz centivel vastagabb, mint az újabb típusú ülések, így pont az embernek nem marad elég helye.
Ismét tanulmányoztam az emergenszi papírt, hogy miképpen vegyem fel a kényszerleszállási testhelyzetet, ha neadj szükségessé válna. A képen, amit ide beidézek két figura látható. Az egyik egy ülve imádkozó muzulmán, a másik ateista, mert éppen leszopja magát. Kipróbáltam a muzulmános menne nekem is. A másikhoz kell segítség.
Kaptunk hamikát, egy szendvicset. Egy szelet félbehajtott toast kenyeret, benne sajt, sonka. Meg volt a fent mesélt másfél deci üdi és a medvehugy. A nettó 80 perc repidő aránylag hamar eltelik.
Még a beszállás előtt nagyon gondoltam arra, hogy leteszem a tenyerem a betonra, azért hogy érezzem még egyszer a belőle sugárzó melegséget, de olyan színházias lett volna. Most bánom, hogy nem leszarom hangulatban voltam és nem tettem meg. A szállásról történő elindulás előtt megmarkoltam a lakatomat a kerítésen és megkértem várjon rám, megígértem neki, hogy visszajövök érte.
Lisszabonba jó melegben értünk, szopócsőre álltunk, urasan szálltunk ki. Megkerestük a 20-as kapunál a füsti szobát és a közelben letáboroztunk, mivel ekkor már tudtuk, hogy a Müncheni TAP gép is minimum 45 perc késéssel fog indulni. Elmentem újabb folyadékokat beszerezni a két szétszáradt múmiának.
Itt láttam a világ egyik legegyszerűbb melóját végző embert, aki milyen csoda fekete volt. Lazán lejtett végig a folyosókon, közben lökte a rizsát szünet nélkül a mobiljába. A kezében egy bazi nagy flakon WD40 volt. Mivel én éppen folyadékot kerestem a szomjhalál küszöbén levő családomnak, gondoltam követem WDman-t, hogy megtudjam mit is fog univerzálisan megkenni. Ez az infó megért annyit, hogy talpaljak. Nos, tizenöt perc alatt egy szikra anyagot se fújt ki, viszont a tájékoztató monitorokat mind nézegette. Az összefüggést nem találtam meg. Talán figyelte hogy nyikorog e a hang?
A legolcsóbbnak gondolt bódénál ismét ugrott nyolc euróm. Visszaérve rémülettel figyeltem, ahogy Olivér tíz perc alatt megivott olyan értékű buborék nélküli vizet, amiért otthon egy köbmétert ihatna ráadásul csatorna díjjal együtt. Ezek után csodálkozik, ha azt mondom, hogy olyan mint az anyja és ha nincs a kezében óránként a budi kilincs, akkor folyik a hiszti vagy éppen más…
Amikor meghirdették a kaput akkor már tudtam, hogy ez bizony buszos túra lesz, mivel ennek a kapunak nincs csöves kijárata.
Az egész beléptetés olyan nyögvenyelősen indult, hogy már az fájt. Itt még nem volt fogalmunk arról, hogy utána lenn a terminál alatt a buszban még több mint húsz percet álldigálunk majd. Három busz vitt ki minket a géphez, ami még az eddigi várakozási időn túl bő öt percig tartott. De itt sem volt még vége, mert Hozé a buszvezetőnk felment a gépre, gondolom elkérni a fuvardíjat, vagy a tököm tudja miért. Ezért öt percig még ott álltunk bezárva. Erősen gondolkoztam azon, hogy ha visszaér megtapsolom, de tartottam tőle nem lesz követőm, mert a többiek még mindig görcsösen kapaszkodtak az álló buszban, vagy a pakkjaikkal volt tele a kezük. Levegő annyi volt amennyit a terminálból hoztunk, a szag meg olyan lett mint amilyen a kétnapos vizes törülközőé.
Az egész cécó a fapadosokat megszégyenítő eljárás volt. Halál komoly a múltkori londoni Wizzes beszállás is rövidebb volt mint ez.
Ezen a gépen is volt nagyon helyeske lányka sztyuviként. De ő megint csak az első osztályon utazóknak jutott, mert azoknak járnak optikai kedvezmények is. Nekünk egy totál szőke, mondhatnám skandináv fiú jutott. Annyira portugál ő, mint amennyire én vagyok milliomos. Nagyon nem illett ez sem az összképbe. De tök mindegy, mert itt már enyhén ingerült voltam, bele tudtam volna kötni bármibe. Tudjátok így jár az aki nem fogyaszt elég folyadékot.
Felszállás után alig kapaszkodtunk vízszintesbe, már plingeltek is és hozták a kaját. A reptéren nem ettünk semmit, így a pofára esés művészetét sikerrel emeltük a négyzetre. Kaptunk helyes nagy kartondobozban meglepi kaját, gyümit megy egy fél twix csokit. A dobozt kinyitva odabenn reszketett a magánytól vagy a hidegtől egy hűtött szendvics. Szerintem ugyanaz volt, mint a másik gépen, csak nagy dobozba tették, hogy érezzük a törődést. Ekkor megfordult a fejemben az a gondolat is, hogy direkt arra ment ki ez az egész késéses cécó, hogy kifussunk az ebédidőből, mert a cateringben elfogyott a tonhal leves és a galamb pörkölt.
Ezen a gépen is mellényúltam az ülés választásnál, mert megint két ablak között ülünk. Ha a Lufthansán is ilyen balul lesz a választásom, akkor már most tudhatom, hogy az eheti lottóim is kidobott pénzek voltak. Az ülés oly mérhetetlenül kicsi, hogy a lehajtott asztallapra folyik a köldököm, pedig még nem vagyok még teljesen Jabba típus. Az Ánusz laptopomon a touchpadot időnként megnyomja a rengő hájam, ilyenkor úgy keresem az elugró kurzort a Wordben, mint ahogy te keresed a szobádba repült legyet.
Alig telt el a repülés fél időtartama, amikor elkezdtünk lefelé ereszkedni. A portugál és angol beszédből nem tudtuk kitalálni, mi a tök van, sőt mondott olyat, hogy restarting, meg fiftín-tökömtudja. Reménykedtünk, hogy a pilóta nem felejtette a zakóját Lisszabonban és most nem azért indulunk éppen vissza.
Aztán kiderült, hogy valami csoda folytán mégis Münchenben ereszkedünk éppen a felhőkbe.
Szopócsőre álltunk és meneteltünk kifelé a gépből. A folyosón egy gyönyörű szép németjuhász kutya figyelt minket. Barátságosan csóválta a farkát, ahogy tőle harminc centire voltunk kénytelenek elmenni. Gondolom drogkereső lehetett és nem bombás, mert ugye a bomba befelé érdekes ugyanis, ha kifelé még megvan, akkor azt tulajdonképpen nem lehet bombának nevezni.
A cső végén volt egy nem üzemelő lépcső felfelé, és volt egy nagy tér ahol roppant sok ember álldogált. Gabi megrémült a német ajtótól a Frankfurti események miatt, így visszarohant egy sárga ruhás emberhez, hogy merre van a tranzit. Az gondolom rögtön leosztályozta, hiszen volt egy út oda ahol senki sem volt, és volt egy út oda, ahol mindenki. Nem fogjátok kitalálni a mindenki volt a nyerő.
A mi Lufthansa gépünk ami BUD-ra hozna, még kiírva sem volt, úgyhogy tábort vertünk, leengedtük a kondenzvizet. Gabi elment aszfaltozni a tüdejét.
Amikor kiírták a kaput, akkor azonnal nekiindultunk, mert mocskos módon éheztünk.
Valaki azt mondta, hogy a Müncheni reptér sokkal kisebb a Frankfurtinál. Nos lehet, de ez olyan bazi nagy és olyan kevés ember volt benne, hogy nagyon elveszettnek éreztük magunkat. Itt is automata vonattal lehet a terminálok között közlekedni.
A terminál annyira üres volt, hogy Jürgen a takarító negyvennel tudott menni a felmosó géppel. A padló olyan fényes volt, hogy szoknyában csak összeszorított térddel volt szabad menni.
Találtunk egy kis kajáldát, aminek a neve Hans akármije volt. Később megtudtam hogy az akármi szabad fordításban aranybányát jelent. Ettünk két hamburgert, két krumplit, ittunk két kólát és egy vizet(!), amiért lepengettem, 34 eurót, azaz közel tizenegy-ezret. És hogy legyen hab is a tortán a két sivatagos belűnek kellett egy víz és egy fanta a repülőre, ami kettőezer-nyolcszázba került.
Ha valaki azt mondja, hogy drága dolog Madeira, akkor annak azt üzenem, hogy ezek a tetves repterek drágák, nem a Madeira.
A Lufthansa gép is késve indult, pont mint a többi. Mint írtam anno, a repülés bonyolult logisztikai feladat, így még az sem biztos, ami éppen történik.
A 6. sor ugyan olyan két fél ablakos volt, de az első azért majdnem teljesen a miénk volt, mivel a Lufthansa gépen vékony ülések vannak, tágasabbnak is tűnik minden. Az ablak egyébként így este 10-kor tökmindegy volt, mert vagy a töksötétet nézhettem, vagy Olivér tarkóját, amiről mondhatnám azt is, hogy majdnem ugyanaz.
Budapest egyébként szép az esti berepülésnél.
A csomagfelvételt nem írnám le. Inkább elmondom, hogy bármilyen csecse és drága bőröndöt vesz az ember egy ilyen 3/3 gépes oda-vissza út durván megviseli. Gabi tavalyi kínai bőröndje ennyit tudott, most már nincs minek eltörnie benne. Úgy néz ki, mint egy zselé vagy puding kocka, ha békén hagyod akkor rezeg magában, és mielőtt éppen összeomlana, mindig meggondolja magát. Olivér Dunlop bőröndje még csak fél úton van e felé az állapot felé. Dunlop szerintem Peking egyik peremkerülete lehet.
Amiről inkább írnék az a lila szabadság parkoló, ahol negyed óra keresgélés után találtuk meg az autót. Már épp gondolkoztam, hogy megkeresem a másodikai gps pozíció alapján, mert a tök tele a magyar faszsággal. Adott egy akkora parkolóhely mint egy kisebb ósané. De itt se kutya, se zebra, se csótány képek nincsenek kirakva a parkoló blokkokra, de még betűjelek sem.
Ha az ember bemegy valahol a városban valahová, akkor is előfordul vele, hogy kifelé menet megtámadja az „atyaúristen, hol is álltam meg” érzés. Nos egy olyan parkolóban, ami akkora, hogy a kutyám is eltévedne benne és ráadásul még át is építik egy részét, a fenti duplán valószínű.
Végül autó meglett, pöccre indult.
Valószínűleg nem így lesz annak a manusnak, akinek autóján a bal oldali helyzetjelzők égve maradtak.
A BUD parkolás nekünk vidéklakóknak megérte. Ha valaki kihoz és értünk jön, annak a két oda vissza út és az elba idő ennél többe fáj, nem beszélve a lehetséges késésekről.
Ezzel véget ért 2016-os kalandunk. Reméljük lesz folytatása.
A TAP magyar kivonulása miatt gondolkozunk már más megoldásokban is. 2017 nem valószínű, hogy utazós évem lesz, de ki tudja mit hoz a sors. Tavaly áprilisi hazaérkezésemkor sem gondoltam még ezt az idei utat.
A gondolataimat Madeiráról később összegzem, majd valamikor este felteszem.
Ha kiegyenesednek a dolgaim, megnézem milyen fotók és videók publikálhatóak és azokat is felteszem majd. Aztán rendbe kell raknom valahogy ezt a blogot is mert csúnyán megroskadt.
Emberek, menjetek Madeirára, mert életetek egyik nagyon kedves emléke lehet belőle, vagy az olyan elmebetegeknek mint én ez lehet egy soha be nem teljesülő szerelem kezdete.
Páá mindenki!
...folytatás...
